KÉRLEK, KEDVES LÁTOGATÓM, NÉZD MEG TÖBBI OLDALAMAT IS! LISTÁJA MEGTALÁLHATÓ A JOBB OLDALON! SZAVAZZATOK UCOZ-OS OLDALAIMRA! KÜLDJETEK VÉLEMÉNYEKET A VENDÉGKÖNYVEKBE!
KÖSZÖNÖM SZÉPEN!
Szeretném, ha szemem tükrében fedeznéd fel a világot, s észrevennéd az igazán fontos dolgokat.Szeretném, ha tudnád, hogy a sivatagban is nyílik virág, s hogy a hóesésben is van melegség, mert így él a világ.Szeretném, ha velem együtt kiáltanád, hogy suttogva is értem szavad, mert így nincs az a szív, mely megszakad.Szeretném, ha látnád, hogy a vak ember is láthat csodás dolgokat, s kinek néma az élet, az is várja a hangokat.Szeretném, ha együtt éreznénk azokat a dolgokat, melyeket a sok ember a jelentéktelen dolgok miatt egyre csak halogat.És végül szeretném, ha már ráncok borítják arcunkat, azt lássam, életünk nem is lehetett volna ennél boldogabb.
A szeretet az az energia, amely kiterjeszt, megnyit, kiküld, megtart, feltár, megoszt,gyógyít.A félelem ruhákba csavarja a testünket, a szeretet mezítelenül hagy.A félelem görcsösen kapaszkodik mindenbe, és mindenhez ragaszkodik, amink csak van, amíg a szeretet odaad mindent.A félelem bezár,, a szeretet megnyit. A félelem megragad, a szeretet elenged. A félelem sajog, a szeretet enyhít. A félelem támad, a szeretet módosít.Minden emberi gondolat, szó, és tett vagy az egyik, vagy a másik érzelmen alapul. Nincs más választásod, minthogy nincs semmi más, amiből választhatnál.E kettő között azonban szabadon választhatsz - és ez nem is kevés, hidd el!!!"
Az élet
Nem az az élet, ha mindentől félsz, Nem az az élet, ha bent ülsz és sírsz. Nem az az élet, ha csak nézed a Napot, nem az az élet, hogy látsz egy csillagot. Nem az az élet, hogy el merengsz a múlton, nem az az élet, ha át nyúlsz egy pulton. Nem az az élet, ha mindig csak remélsz, élvezd az időt, amíg csak élsz.
Élvezd az életed, addig még lehet. Élvezd a Napot ha ragyog, a szelet ha táncol, ha mozog. Élvezd a világ minden zörejét, élvezd a tavasz illatos mezőjét. Élvezd a tánc hívó szavát, élvezd a nyár perzselő szagát. Élvezd az életed minden pillanatát.
Hisz nem az az élet, ha ülsz egy szobában, nem az az élet, ha hiszel az örök igazságban. Nem az az élet, hogy mindenkit gyűlölsz, nem az az élet, hogy mindent felőrölsz. Nem az az élet, ha sajnáltatod magad, nem az az élet, ha szemed könnyes marad.
Éld az életed, addig még lehet. Mosolyogj, amikor csak teheted. Örülj minden apró dolognak, meglátod ezért nem tartanak bolondnak. Élvezz minden napot, órát, percet, élvezd az elkövetkező hosszú életet.
Könnyes búcsú
Könnyes két szemem, kín az életem. Nem vagy itt velem, hogy fogd a két kezem. Mélyen merengek, az élet mért ilyen?! Mért nincs most velem, akit szeretek? Miért nem néz rám? Mért nem szeret már? A lelkem mindig fáj, ha o nem ölel át. Ég az én szívem, érted kedvesem. Lángol a testem, rád vár mindenem. Az élet nélküled, sose lesz már szép. Nem kel fel a nap, s nem fúj már a szél. Nincs több nappalom, csak hideg éjjelem. Ha te nem ölelsz át, reszket mindenem. Ha nem láthatom mosolyod, ha nem foghatom kezed, ha nem hallhatom hangod, én is elveszek. Egyedül az élet oly gyötrelem, nélküled átélni nem lesz erőm sosem. Remélem a szíved újra megdobban, s szerelemben élhetünk örök nyugalomban.
Te az enyém,
s én a tiéd.
Te vagy a fény,
s én a sötét.
Mikor te lefekszel,
én akkor kelek.
Olyanok vagyunk,
mint a Nap és a Hold.
Te vagy a Nap,
s én a Hold.
Mikor te sírsz,
én akkor nevetek.
Ha te ragyogsz,
én csak szenvedek.
Te boldog vagy,
ha fogom kezed!?
Vidám vagy,
ha nem szenvedek.
De te vagy a fény,
s én a sötét.
Ezért vagy te az enyém,
s én a tiéd.
Szeretlek, mint anya a gyermekét, szeretlek, mint termek a fényt. Szeretlek, mint a tenger a Napot, szeretlek, s még is egyedül vagyok. Szeretnélek átölelni, szorosan magamhoz húzni. El nem engedni soha sem, veled leélni életem. Karjaid közt ébredni minden reggel, ajkaid csókolni, ha lefekszel. Szemeid nézni minden pillanatban, hangod hallani a tömeg zajaiban. Ha messze jársz tőlem, akkor is tudni, hogy a szerelemed soha sem fog megtörni. Ahogy téged szeretlek, úgy kevesen szeretnek.
Hidd el érted bármit megtennék,
bárhova utánad mennék.
Bárkivel megküzdenék,
ha örökre veled lehetnék.
Tudom, ha kezed fogom, soha sem eshet bajom. Ha szemeid nézhetem, a világ feltárul előttem. Mindent tisztán látok, s tudom nem válnak valóra az álmok. Mégis minden éjjel arról álmodom, hogy csak mi létezünk ezen a világon. Egymás karjaiban ébredünk, s legyőz mindent szerelmünk. Szoros kapocs van e két szív között, nem tépheti azt szét az üldözött. Hisz én szeretlek, s tudom te is szeretsz, S hidd el velem örökre boldog lehetsz.
Szomorú történet
Áll a kiskapuban egy leány, s nézi a tájat. Nézi a csillagok ragyogását, látja a Hold csodás csillogását. Néz a messzi tájba s várja, hogy megjelenjen párja. Nem látja sehol, s arcát elképzeli. Hirtelen feltűnik a csodás holdfényben. Látja már messziről, hallja a lépteit. Érzi az illatát, s az érintését. Egyre közelebb jön, s a lány rohanni kezd. Rohan, hogy a fiú csókját mielőbb érezze.
Siet hozzá, s a fiú is futni kezd. Majd hirtelen el tűnik, s nem tudja hol lehet. Mikor közelebb ér, meglátja testét Fekszik előtte, s a lány megfogja kezét. Hiába hallgatja, a szíve már nem dobog, KELJ FEL! ordít, de már minden hiába. A szerelme csak fekszik némán, a halálra várva.
A lány zokogni kezd, sír mint egy gyermek. Szerelme kezét szorítja, s ajkára egy utolsó csókot ad. Nem hiszi el, hogy így lett vége, pedig mily boldogok voltak együtt. Minden nap egy új felfedezés volt az életük. A régi séták a parkban, a csodás éjszakák egymás karjaiban. Most mindennek vége, nem lesz több mosoly, csók, ölelkezés, mert a halál elragadta az ő kedvesét.
Nézem a fellegeket, a csodaszép bárányfelhőket. Érzem a virágok csodás illatát, Érzem a Nap meleg sugarát. Látom a daloló madarakat a fákon, Csak a boldogságom nem találom. Csodaszép lepkék keringenek körülöttem, S a szellő lágyan simogatja testem. Lehunyom szemem és téged is látlak, Minden porcikámmal érezlek, várlak. Lassan kinyitom szemem, S reménykedem, hogy itt állsz előttem. De sajnos ezen a gyönyörű napon, Újra egyedül ülök a padon. Várlak mint mindig, Bár tudom nem jössz el De a remény örökre megmarad nekem. Talán egy nap, ha kijövök a rétre, Te is itt ülsz velem kéz a kézben.
Te vagy nekem a Föld. Te vagy nekem az ég. Te vagy nekem a Nap, S te vagy az örök fény.
Te vagy nekem a méz, Mely oly édes. S ha szomjazom, Te csillapítod szomjam.
Te éltetsz, s adod nekem az erőt Hogy kibírjak minden fájdalmat. Számomra csak te létezel, Csak érted élem életem, Mert nélküled a világ Nem lenne több csak végtelen.
Álom...
Álmodom, s te itt vagy velem, s vár minket a csodaszép végtelen. Körülöttünk ragyognak a csillagok s a Hold némán mosolyog. Mi kéz a kézben repülünk az űrben, s nézzük a bolygók táncát. A csillagok körtáncot járnak, az öreg meteorok lassan elszállnak. A picinyeik csak állnak és néznek, ahogy az egész univerzum táncol kéz a kézben. Majd lassan előbújik a Nap, s perzselő melegétől mindenki elszalad. Csak mi maradunk ketten, hogy ne legyen szomorú táncolunk egyet. Majd hirtelen vissza szállunk a Földre, s felkelek az óra csörgésre.
Velem vagy, s fogod a kezem, barna szemed mindent elmond nekem. Nem kell, hogy beszélj én akkor is értelek, hisz a szerelem összeköt kettőnket. Rám mosolyogsz, és én tudom, hogy szeretsz. s egy kacsintással titkaim elárulom neked. Némán nézünk egymásra és mégis beszélünk, hiszen a szívünk beszél helyettünk. Nekünk nem kellenek szavak, hiszen azok semmit sem mondanak. Az igaz beszéd a szívből tör elő, s csak az hallja meg, aki igaz szerető. Ha nem hallod hangom, szólj hozzám kedvesem, mert számomra te vagy az igazi szerelem. Ha nem vagy velem elvesztem a fejem, s szívem ver hevesen. Minden pillanatban azt akarja elmondani, hogy SZERETLEK TELJESEN!
Hiányzik a szemedből sugárzó fény,
amely erősebb, mint a Nap sugara.
Hiányzik ölelésed melege,
mely oly forró, hogy elolvadok tőle.
Hiányzik csókod, s ajkad,
mely piros, mint a rózsa.
Hiányzol nekem kedvesem,
s te nem írsz nekem szerelmesen.
Nem hívsz fel s nem jössz hozzám,
nem hallhatom hangod, s ez fáj.
Fáj már a szívem,
mert nem vagy velem.
Ég a lelkem,
mert nem ölelsz engem kedvesem.
Állok az ablakom előtt és várom, hogy megjelenj. Bár tudom, hogy nem jössz s csak a képedet nézhetem. Ajkamon a szó, mely hangtalan s csillogó tekintetem némán nézi képedet. Egyre jobban érzem hiányod, de hiába kiálltok nem hallja senki sem. Szeretnélek látni, érezni s csókolni hevesen. De tudom, hogy nem fog menni, mert nagyon messze vagy tőlem kedvesem. Vágyom az ölelésedre és bőröd illatára, de már csak az emlékek maradtak meg nekem. Ezért csak állok az ablakban némán, könnyek között s nézem, ahogy le megy a Nap. De te még akkor is az eszemben vagy.
Kereslek, de nem talállak, Szeretlek, de meg bántalak! Szerelmed megfolyt úgy érzem, Pedig csak szeretsz egészen! Szemeid oly ártatlanok S én mégis néha rád támadok! A torkomban gombóc keletkezik, S az ereimben a vér még csörgedezik. Halkan suttogsz valami szépet, Mégis olyan mintha a világnak ordítanád szenvedésed. Rám hajolsz s megcsókolod ajkam, De érzem szíved boldogtalan. Szerelmed rég hiába való, Hiszen az én szívem csaló. Megcsalt téged egy őszi éjszakán, Mikor a kin kapuja várt reám. A kin szét tépte szívemet, De a sír majd mindent eltemet. Akkor te megbocsátottál, S esküt is fogadtál. Elmondtad mik a feltételek, Én belementem, mert szeretlek. A könnycseppet még nem tudtam szemedből kiűzni, De szerelmemről remélem megtudtalak győzni. Mikor látom szemedben a fájdalmat Szívem megreped, Mert tudom, hogy én törtem össze szívedet. Csak egy dolgot higgy el nekem Jobban szeretlek, mint a saját életem.
Éjszaka minden sötét s egy szív lángokban ég. A csillagok fényesen ragyognak , a madarak utoljára dalolnak. Én rád gondolok s megreped a szívem, arcomon lassan lefolyik vérem. Nem vagy már velem, mert elvitt a nyár, szobámban csak egy fénykép áll. Te vagy rajta s én, mikor még átöleltél. Csókoltad ajkam s szerettél, de sajnos ez mind már csak emlék. Már csak a bánat maradt meg nekem, s a kín melyet te adtál nekem. Szívembe újra fájdalom született, mely egy nap majd széttépi lelkemet. Most csak a képet látom s sírnom kell, mert tudom kit szeretek többé nem ölel. Kinézek az ablakon s lassan megvirrad, de a szívem attól darabokban marad. Aki össze rakhatná már nincs velem, ezért inkább halál, mint újabb szerelem. Kés a kezemben s gondolkodom Vajon mi lenne jobb a halál vagy a fájdalom? A halál mellett állom s késemet szívembe vágom. Ennyi volt életem, már nem vár rám más csak a végtelen!
Micsoda hangok amiket hallok, és csordultig telt csöndek. Igazi ünnep. Színt hoz a szürke hétköznapokba. Mit mondhatnék, -Isten hozta.
Lassan múlik hétre-hét, lassan véget ér az év. Az ido hordja rá a fákra a tél szürke ködét.
Sápatag a nap, olcsó aranyat hint a tájra és várva-várja, hogy eljön a pillanat.
Mikor arra virrad fel, hogy a remény énekel és egy új hajnal a régi nappal fényes nászra kel.
A világ újra éled majd, a múlt taposta avart átszakítja egy új hajtás amit eddig hó takart.
Ha nem ér el a gondolat, valami titkos erőn át, a világ is meghasad, a szívem is megszakad.
Én is egy gondolat vagyok, kimondanak és meghalok, de ha benned tovább élhetnék, a világ is megmenekülhet még.
Többé nem figyelek rád, többé már nem figyelek senkire. Ilyen az életem, és ha ilyen, így kell lennie.
Te gyönyörű vagy, eleven és szabad, magad vagy az ösztön. Hús-vér test és szigorú falak igazi börtön.
Hát nem figyelek rád és ha kell, hát nem figyelek senkire Ilyen az életem, de nem muszáj ilyennek lennie.
Mi a méltó és mi a béklyó? Hol van a kereszt és ki érti ezt?
Imádkoznom kéne, hogy ne jussak ilyen sorsra, de ha a vállamat nyomja vinném a dombra, halálom helyére a Koponyák Hegyére, hisz' tudom mi a sorsom: hogy így szülessek újra.
Hiába vagyunk sokan, végül mind egyedül ülünk. Hiába vagyunk bátrak, végül mind menekülünk.
Szerek és szerverek. Mű világ és műhibák. Csak így lehet vagy nem lehet túlélni azt, amit igaznak hiszel?
Én is csak ülök és hallgatok, tudom a csönd most ölni fog, de azt is tudom, hogy csak is engem, mert nem létezik, csakis bennem.
És hiányzik a szer, de csakis még egyszer, mert tudom, hogy az is te voltál, meg a tánc a síromnál.
Hiába nem látsz rácsokat, én nem vagyok szabad. Úgy még láncok se kellenek, ha a lelked fordul ellened. Egyedül maradsz, csendben várod a tavaszt, míg a világ elrohan, nevetve boldogan és te anélkül, hogy bárki értené árnyékként suhansz a vég felé.
Néha játszótér, néha csatatér. Néha másokért, néha magadért.
De ki játszik ilyet és ki mondja meg milyet?
Néha színház, néha kabaré. Az előadás csak játék, a testé a szavaké. Én nem vagyok színész sem rendező, csak színhely, hát nem kell, hogy gyűlölj, nem kell, hogy tisztelj
Csak mond meg: ki játszik ilyet és a végén ki lesz aki fizet?
Félek,ha nem engedek neki elborít az őrület, de tudom,hogy nem engednem nem lehet
Mélyről jön igazi,összezúz, ha a földön járnék felemel, ha repülnék visszahúz.
Nem járhatok, nem szállhatok, ez nem állapot! hé! várjatok!
Megszülettél egyszer már csak ilyen az ember megszületni mersz, nem kell, de az ember vitatkozni sem mer.
Megszülettél egyszer és most egy negyven éves ember tekint vissza a múltra és ha kell, megkérdezi újra
Mögöttem van minden? Igaz volt amiben hittem? És ha bármit el is értem, vajon kié lesz az érdem?
Aztán a jövőbe nézel, a holnapra emlékszel, a vándorlás a puszta és még negyven év; ki tudja?
Megszülettél egyszer most, mint egy negyven éves ember úgy nézz vissza a múltra, nehogy ugyanazt játszd el újra!
Az órák csak múlnak de én még fent vagyok az ablakom túloldalán ködbe bújt csillagok
Monoton,lüktető,halk zene és a közelgő hajnal élces üzenete: "hát újra látlak,erre a vibráló képre meredve álmatlanul, mint akinek nincs is már lelke"
Ez egy végtelen,magányos, éber álom remény nélkül, hogy majd ébredés jönne így csöndes gondolataimba burkolózom, mint a csillagok a ködbe.
A távolban dereng a nap Az ajtódon a hajnal kopogtat Egy ritmus tör elő a gyászból Hallod a csendet a fáradt eső zajától
Ma éjjel a bánat esője hullt az égből Siratta az elveszett lelkeket Némán esett, csak egy szót szólt kérdőn de nem válaszoltok Hiába kérdezett
Ma éjjel a bánat esője hullt az égből Siratta, hogy hiába kérdezett Némán esett és kereste az elveszett lelkeket
Szeretlek Szeretlek, szeretlek, szeretlek, egész nap kutatlak, kereslek, egész nap sírok a testedért, szomorú kedves a kedvesért, egész nap csókolom testedet, csókolom minden percedet. Minden percedet csókolom, nem múlik ízed az ajkamon, csókolom a földet, ahol jársz, csókolom a percet, mikor vársz, messziről kutatlak, kereslek, szeretlek, szeretlek, szeretlek.
Szeress, ne kérdezd, hogy miért, ha nem magamért: magadért, a jövőért, egy napodért, ezért a meleg mosolyért, mit mégis ízlelhetett ajkad, ennyiért, ízéért e friss pillanatnak.
Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy? Az vagy, mit a szív, mit az agy, a szem kintről kölcsönbe kap! Ne félj kinyílni: szabadabb leszel csak, minden porcikáddal, gazdagabb nem is velem, de a világgal!
Szeretünk, már nem is neked mondom, nem is kell értened, örülj: a tested is szeret, a falánk föld, mely eltemet, az idő: hogy átfolyna rajtad! Istened, ki így sejteti, mit akarhat.
Megért málnánál hamarabb ecetesül, lesz poshatag a jó íz, mit egy nappal ad: a kosár édes pillanat! – tanácsolták már, higgy azoknak, kik alant a csontjaikkal tanúskodnak.
