KÉRLEK, KEDVES LÁTOGATÓM, NÉZD MEG TÖBBI OLDALAMAT IS! LISTÁJA MEGTALÁLHATÓ A JOBB OLDALON! SZAVAZZATOK UCOZ-OS OLDALAIMRA! KÜLDJETEK VÉLEMÉNYEKET A VENDÉGKÖNYVEKBE!
KÖSZÖNÖM SZÉPEN!
Lélegzeted cseppjei hullanak belém, a lábad nyomában megbúvó fájdalom is az enyém. Álmodni szabad már rólad, Őrzöm szemed kékjét! Játszik velem a megtépázott remény- meg kellene taposnom az ábrándok bolondságát, telefonom némaságát, Mert te élsz, nagyon messze, de élsz! Üvölto emlékeim hangja hozzád el nem ér. A dermesztő mínusz húsz fok álma lettél!
Talán
Ha egyszer majd találkozunk, nézni fogjuk egymást! A gondolatok nem formálódnak szavakká, ott lesznek a levegőben a ki nem mondott érzések. Szerelmünk gyönyöre, átka a fájó sóvárgás múltja, bosszúnk ezernyi módja. S mégis a vágyakozás tölti be a lelkünk. Én, az ég kékjébe öltöztetlek, tenyerembe gyűjtöm szemed sugarát, hajadnak fényével simogatom ajkadnak helyét arcomon. A fájdalom öröme boldoggá tesz, mert minden perc az volt. Lassan elmegyünk egymás mellett, te kékben, én fényben! S a teljes megsemmisülés bíborában egyesülünk.
Óh szív! Nyugodj
Fegyverben réved fönn a téli ég, kemény a menny és vándor a vidék, halkul a hó, megáll az elmenő, lehelete a lobbant keszkenő.
Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon helyezkedik a csontozott úton; kis, száraz nemzet; izgágán szuszog, zúzódik, zizzen, izzad és buzog.
De fönn a hegyen ágyat bont a köd, mint egykor melléd: mellé leülök. Bajos szél jaját csendben hallgatom, csak hulló hajam repes vállamon.
Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén szerelem szólal, incseleg felém, pirkadó madár, karcsú, koronás, de áttetsző, mint minden látomás.
Te vagy ki kell
Elhiszem, tudom, s csak éreznem kell, Szívemnek lelkemnek Te vagy ki kell. Álmomban is csak Te vagy kit kereslek, Tudd, hidd, s érezd, hogy szeretlek.
Rád gondolok reggel, délben, s este is, S ha mellettem lennél, még jobb lenne ez is. Nem kutatom a hibákat, gondokat, inkább lenyelem, Hogy megint együtt lehetünk ez Kegyelem.
Bármivel megbántalak, rosszat okozok Neked, Bocsáss meg kérlek, s hadd legyek Veled. Veled, ki mindig elűzi rossz kedvem, bánatom, S Ki még akkor is velem van, ha álmodom.
Szeress
Az a szó, hogy szeretsz, egy életre szól, Szeretsz vagy elfeledsz, gondold meg jól. Amikor téged először láttalak, Attól a perctől szívembe zártalak. Boldog nélküled csak ott leszek, Ahol a sír mindent eltemet. De a síron túl is van egy élet, Ott sem fogok mást szeretni, csak Téged! Ameddig szeretsz, addig élek, Szeress mindig, mert meghalni félek.
Jó, hogy vagy nekem
Fontosnak érzem, hogy elmondjam, Téged szeretlek legjobban. Te vagy nekem lét és jelen, Nem kell semmi,csak maradj velem.
A szerelem
Mi a földi élet s minden ragyogványa Nélküled, oh boldog Szerelem érzése? Tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya, Melynek meg nem szűnik háborgó küzdése.
India kincsével légyen tömve tárod, S Caesar dicsősége ragyogjon fejeden: Mit ér? vágyásidnak végét nem találod, S nem lel szíved tárgyat, hol megelégedjen.
De te, édes érzés, egek szent magzatja! Az emberi lelket bétöltöd egészen, Bájodnak ereje az égbe ragadja: S a halandó porból egy félisten lészen.
Te a szerencsének játékát neveted, Mert hatalma néked semmit nem ád s nem árt; A nagyság álképét mint bábot elveted, S nem szab semmi földi erő néked határt.
Mosolyogva rohansz te habnak és lángnak: Meg nem rémít ég, föld reád rohanása. Te a bús koporsót menyasszonyi ágynak Nézed, s elenyészik rettenetes váza.
Te a szegénységnek mohos kalyibáját Márványpalotává tudod változtatni, S mezei gyümölccsel rakott asztalkáját A mennyei nektárillatban úsztatni.
Tegyen mást boldoggá a sors csalfa kénye: Nékem te légy dajkám s ápolóm, Szerelem! Zöld myrtuskoszorúd pályám szép reménye, S könnyel ázott kendőd légyen szemfödelem.
Szerelem ez?
Őrjöngök Rád, ha néznek, Szeretne ütni két kemény ököl, Hogy utálom ízét a sárga méznek, Agyamban, hogy csak arcod tündököl, Hogy megvetem szelét az élet-vésznek S haraggal bámulok az égre föl S ha sírni kéne, könnyeim is késnek S belőlem minden jóérzést kiöl. Szerelem ez? vagy, haj nem is tudom csak, Csak azt tudom, hogy megbolondulok, Bronzajkaim, mint gyáva koldusok, Csókmorzsáért könyörgenek - agyoncsap, Érzem, szaladj, rohanj kezem elől! Ihaj! ha egyszer öklöm öldököl, Ideráncigállak, nézd kevélyen, büszkén Hogy zúz sebet e gyáva két ököl S csókolj bolondul holtak füstös üszkén. Akarom kezeimbe sodorni hajad, Akarom megízlelni telér ajakad, De mondd nekem, ki eddig nem is hittem, Karodban él az ifjú Életisten!
Annyira fáj
Megdermedtek bennem a szavak, tollamat most a ködbe mártom, és húzok inkább egy vonalat vagy kipipálom ami megmaradt.
Altattál, de jó volt szeretnem, futottunk együtt mint zerge pár, szemed iránytűjét követtem, s a valóság ugrott át felettem.
Annyira fáj, hogy felköltöttél, féltelek, talán még keresni fogsz, de nem találhatsz rám már többé, letört ágaink közt válok könnyé.
Bocsánat
Milyen ölni való ez a szó, és ugyanakkor mindenkor jó, mert általában mindent megoldó, de kimondani meggondolandó.
Néha üres locsogás, néha meg lelki feloldozás. Az ember mondhatja szívből, de mondhatja csak úgy viccből.
De ami a legszörnyűbb, hogy ez a legnehezebb, őszintén jogosan bocsánatot kérni, és megérdemelten azt udvariasan fogadni.
De a megbocsátás az még nehezebb, mert ez nem egyszerű dolog, ha hibázott és jól átrázott.
De a szeretet megbocsátó, és olykor elgondolkodtató, na és nem mindig kifizetődő, de akkor is törődő.
Fáj...
Fáj a léted, mert nem vagy velem, Fáj a léted, mert tudom,hogy nem szeretsz engem!
Fáj a szerelem, Mert tudom, hogy csúnya vagyok, Fáj a szerelem, mert tudom, hogy nem a tied vagyok!
Fáj a szív, mert olyan sebet kapott... Fáj a szív, már látod vérzik nagyon...
Fáj a gondolat, mert csak rád gondolok, Fáj a gondolat, mert még mindig benne vagy..!
Fáj a szó, a szó, hogy SZERETLEK, Fáj a szó, a szó, hogy SZERETTELEK!!
Fáj az érzés, az érzés, a szerelem, Fáj az érzés, de most végleg megszüntetem!
Olyan jó lenne
Olyan jó lenne még egyszer ajkad csókolni És szemedbe mélyen bele-bele pillantani Oly jó lenne még egyszer hallanom, hogy mondod nekem szeretlek Oly jó lenne látni még tenger kék szemedet
Azokat az időket soha de soha nem feledem Mert mélyen benne van a szívemben Azért mert te voltál első nagy szerelmem És ezt a szerelmet soha nem feledi lelkem
De rájöttem, hogy ez már csak a múlt De mégis jó volt mikor ajkad ajkamhoz simult S szemed a szemembe mélyen bele tekintett Mert ekkor a testem is bele remegett
De most már külön utakat járunk De néha egymás után sóvárgunk Bár mindkettőnknek új már a párja Mégis vágyunk régi társunk csókjára.
